Mostanában sok helyen olvastam az alapítványról. A nehézségeikről. A mindennapos harcaikról. Írnom kell. Muszáj. Egyszerűen jön, már csak azért is, hogy eloszlassam a tévhiteket.
A problémák sokszor csak jönnek. Nem tudjuk mikor, és hogyan. Egyszerűen megjelennek. Nem az a lényeg, hogy miért, hanem az, hogy megoldjuk. Mai napig rágódhatnék azon, hogy miért született felcsapott lábbal (sípcsonthoz feszülő lábfej) és merev nyakkal. Én voltam a hibás, vagy egyszerűen csak kicsi volt a hely?! Nem számított már akkor sem és most sem. A problémára koncentráltam, pontosabban annak a megoldásra. A furcsa csupán az volt, hogy a szülészeten nem szóltak. A gyerekorvos, aki megvizsgálta – szintén hallgatott. Csupán a csecsemőgondozók hívták fel a figyelmemet, hogy valami probléma lehet. Masszírozni kell anyuka. Megmutatták. Gyakoroltam, masszíroztam. Néha úgy éreztem javul. Máskor a kétségbeesés határán voltam. Mivel a családomban már volt ilyen probléma, így tudtam, hogy hova is kellene fordulni. A kulcsszó DÉVÉNY ANNA ALAPÍTVÁNY.
Speciális kezelést nyújtan
ak a rászorulóknak, amelyet két vizsgálat előz meg. Az alapítvány vezetője, Panni néni szakértő szemei követik porontyunk minden mozdulatát. Néha megfordítja, megemeli és elgondolkodva nézi. A végeredményt a vizsgálat végén közli. Mi kérdeztünk. Elég sokat. Manó tanult masszírozni, így naivan azt gondoltuk, hogy esetleg mi is belemászhatunk a bizonyos mézesbödönbe és elsajátíthatjuk a fortélyokat. Ki kellett ábrándulnunk. Panni néni mint egy csiga visszahúzódott a házába. Nem loptuk magunkat a szívébe. Sem Töpi hajkoronája, sem édes pofija nem segített ezen. Végül is nem ez számított. Szerettem volna, hogyha kezelik. Úgy éreztem, hogy itt biztos kezekben lesz. Ennek köszönhetően bármit elviseltem volna. A kicsit szigorúbb nézésen és Panni néni hangján érezhető enyhe sértődöttségen kívül nem büntetett minket.
A kezelés nem tartott sokáig. 2 hónap volt mindösszesen. A probléma nem volt hatalmas, de azért… Hetente egy alkalommal játékostul, pelenkástul felcuccoltunk és átvergődtünk a városon. A megpróbáltatásaink az alapítvány épületében folytatódtak, hiszen a kapu vasból van, a liftet meg nem ismerik. Így a két hónap alatt megedződtek karjaim és helyes kis izmokat növesztettem. A szívemet is valamennyire meg kellett keményíteni, nem pusztán az izmaimat. Egy kezelés, 50-60 perc sokszor tömény sírás. A kötőszöveti masszírozással stimulálják a gyermekünk mozgásszervi fejlődéséhez elengedhetetlen izmokat, végződéseket. Ez pedig nem kellemes. Nemcsak nekem. Neki sem. Az itt kezelt gyerekeket enyhén elhasználódott játékokkal próbálják lekötni a kezelés idején. A mára már kissé elhasználódott matracokon csöppségünk kétségbeesett pillantás
okkal próbálja tudtunkra hozni, hogy neki bizony ebből elege van. Mi meg csak mosolyogva próbáljuk meggyőzni, hogy ez mennyire klassz dolog. Sokszor nem segített az sem, hogy egy teremben egyszerre több lurkó kezelése folyt. Ha sírt a mellettünk lévő kisfiú, akkor az átlóban éppen masszírozott kislány empátiás készsége is beindult. Az épületben minden tiszta. Azonban érződik, hogy az alapítvány pénzügyi gondokkal küszködik. Ezt ellensúlyozzák az odaadásukkal és a szakértelmükkel.
Most talán nagyobb gondban vannak, mint eddig. A létezésük kérdőjeleződik meg. Annak ellenére, hogy szükség lenne rájuk a születést követően a kórházakban, a szakértő szemeikre, melyek nem siklanak el az apróságok felett sem. Az alapítványnál folyik oktatás. Így kon
duktorokkal találkozhatunk országszerte. Hallottam olyanról, aki visszaél az ott megszerzett tudásával és horribilis összeget kér el kezelésenként. Vannak, akik kitartanak és nap mint nap megküzdenek a nehézségekkel.
Az alapítvány most segítséget kér, fórumokon jelenik meg. Sokan még a létezésükről sem tudnak, pedig a korán észrevett és kezelt problémákat kitartássukkal, hozzáértés
ükkel javítják, megszüntetik.
Szülőként megkérdezem, hogy ez mennyit ér meg nekem. Mennyit ér meg a létezésük nekünk?! Többféle módon segíthetünk.
Születési problémák
2008 január 26. | Szerző: Cupor
Mostanában sok helyen olvastam az alapítványról. A nehézségeikről. A mindennapos harcaikról. Írnom kell. Muszáj. Egyszerűen jön, már csak azért is, hogy eloszlassam a tévhiteket.
A problémák sokszor csak jönnek. Nem tudjuk mikor, és hogyan. Egyszerűen megjelennek. Nem az a lényeg, hogy miért, hanem az, hogy megoldjuk. Mai napig rágódhatnék azon, hogy miért született felcsapott lábbal (sípcsonthoz feszülő lábfej) és merev nyakkal. Én voltam a hibás, vagy egyszerűen csak kicsi volt a hely?! Nem számított már akkor sem és most sem. A problémára koncentráltam, pontosabban annak a megoldásra.
A furcsa csupán az volt, hogy a szülészeten nem szóltak. A gyerekorvos, aki megvizsgálta – szintén hallgatott. Csupán a csecsemőgondozók hívták fel a figyelmemet, hogy valami probléma lehet. Masszírozni kell anyuka. Megmutatták.
Gyakoroltam, masszíroztam. Néha úgy éreztem javul. Máskor a kétségbeesés határán voltam. Mivel a családomban már volt ilyen probléma, így tudtam, hogy hova is kellene fordulni. A kulcsszó DÉVÉNY ANNA ALAPÍTVÁNY.
Speciális kezelést nyújtan
ak a rászorulóknak, amelyet két vizsgálat előz meg. Az alapítvány vezetője, Panni néni szakértő szemei követik porontyunk minden mozdulatát. Néha megfordítja, megemeli és elgondolkodva nézi. A végeredményt a vizsgálat végén közli. Mi kérdeztünk. Elég sokat. Manó tanult masszírozni, így naivan azt gondoltuk, hogy esetleg mi is belemászhatunk a bizonyos mézesbödönbe és elsajátíthatjuk a fortélyokat. Ki kellett ábrándulnunk. Panni néni mint egy csiga visszahúzódott a házába. Nem loptuk magunkat a szívébe. Sem Töpi hajkoronája, sem édes pofija nem segített ezen. Végül is nem ez számított. Szerettem volna, hogyha kezelik. Úgy éreztem, hogy itt biztos kezekben lesz. Ennek köszönhetően bármit elviseltem volna. A kicsit szigorúbb nézésen és Panni néni hangján érezhető enyhe sértődöttségen kívül nem büntetett minket.A kezelés nem tartott sokáig. 2 hónap volt mindösszesen. A probléma nem volt hatalmas, de azért… Hetente egy alkalommal játékostul, pelenkástul felcuccoltunk és átvergődtünk a városon. A megpróbáltatásaink az alapítvány épületében folytatódtak, hiszen a kapu vasból van, a liftet meg nem ismerik. Így a két hónap alatt megedződtek karjaim és helyes kis izmokat növesztettem. A szívemet is valamennyire meg kellett keményíteni, nem pusztán az izmaimat. Egy kezelés, 50-60 perc sokszor tömény sírás. A kötőszöveti masszírozással stimulálják a gyermekünk mozgásszervi fejlődéséhez elengedhetetlen izmokat, végződéseket. Ez pedig nem kellemes. Nemcsak nekem. Neki sem. Az itt kezelt gyerekeket enyhén elhasználódott játékokkal próbálják lekötni a kezelés idején. A mára már kissé elhasználódott matracokon csöppségünk kétségbeesett pillantás
okkal próbálja tudtunkra hozni, hogy neki bizony ebből elege van. Mi meg csak mosolyogva próbáljuk meggyőzni, hogy ez mennyire klassz dolog. Sokszor nem segített az sem, hogy egy teremben egyszerre több lurkó kezelése folyt. Ha sírt a mellettünk lévő kiMost talán nagyobb gondban vannak, mint eddig. A létezésük kérdőjeleződik meg.
duktorokkal találkozhatunk országszerte. Hallottam olyanról, aki visszaél az ott megszerzett tudásával és horribilis összeget kér el kezelésenként. Vannak, akik kitartanak és nap mint nap megküzdenek a nehézségekkel.Annak ellenére, hogy szükség lenne rájuk a születést követően a kórházakban, a szakértő szemeikre, melyek nem siklanak el az apróságok felett sem. Az alapítványnál folyik oktatás. Így kon
Az alapítvány most segítséget kér, fórumokon jelenik meg.
ükkel javítják, megszüntetik.Sokan még a létezésükről sem tudnak, pedig a korán észrevett és kezelt problémákat kitartássukkal, hozzáértés
Szülőként megkérdezem, hogy ez mennyit ér meg nekem. Mennyit ér meg a létezésük nekünk?! Többféle módon segíthetünk.
Oldal ajánlása emailben
X