Három hónapos volt, amikor belevágtunk. A Balatont vettük célba. Napok óta tartott a hőség. A betonrengetegben még a Gellért-hegy felől érkező szellőcskét sem lehetett érezni. A lehúzott redőnyök sem segítettek szinte semmit. Sokszor egymáshoz tapadt a testünk Töpivel, amikor ölbe vettem. Az izzadságcseppjeink összekeveredtek. Muszáj volt, hogy kitörjünk ebből az állapotból. Szerencsére Manónak is “akadt” egy szabad hete. Megpróbáltam összekészülni, bepakolni. Elég nehezen ment. Ha bőröndbe csomagoltunk volna, akkor valószínűleg a súlyos kilóim sem segítenek annak bezárásában. Mert persze vittünk mindent, ami kellhet. Sterilizátort, hiszen még nem múlt el hat hónapos. Cumik hada, pelenkák garmada – már akkor is nagy mennyiség kellett – textilpelenkák, ételmelegítő, mellszívó és elektromos kiegészítője, bejáratott takarók, babakocsi, ruhaneműk – hátha mégis rosszra fordulna az idő – és egyéb kiegészítők, mint fürdető krém, fülpiszka, bizgerentyű, játszószőnyeg, játékok, csüngő-büngők társultak hozzánk az útra. Manó rábeszélésére a járókát otthon hagytuk. Szerencsére. Töpi és a hozzá tartozó kellékei közel kétszeresét tették ki a mi holminknak. Rákészülős típus vagyok, na. Minden eshetőségre. Ilyen hosszú utat először vállaltunk be. Nem volt egyszerű. A szokással ellentétben Töpit az autózás nem ringatja el. Ráadásul sokáig lekötni sem lehet. A légkondi sem működött tökéletesen, ha meg rendesen szuperált volna, akkor én nem engedem bekapcsolni. Valahogy mégis sikerült túlélnünk. Odaértünk. Szeretetteljes fogadtatás a nagyszülők részéről. A ház ismerős. A forróság azonban mindent a feje tetejére állított. Hol aludjunk?! A leghűvösebb szobában is fullasztó meleg volt. Ráadásul emeletes ágy. Én Töpivel a földön, Manó az emeleten kötött ki. Ventillátor a lábunknál. Ha fújt, akkor a hangzavartól, ha pedig nem, akkor az állott levegőtől volt kínszenvedés az alvás. Mégis elszöktünk a hétköznapoktól és ez remek érzés volt. A napjaink viszonylag egyformán teltek. Megpróbáltunk minél többet aludni. Több-kevesebb sikerrel. Töpi akkor még fél órával az ébredés után visszaaludt, így Manó is. Én ezt az időt a fejőgép társaságában töltöttem. Remek érzés volt… A késő délelőttök és a kora délutánok a ház fogságában múltak el. Mindig sikerült feltalálnuk magunkat. Nem unatkoztunk. A 3 hónapos pici fiamat nem akartam kitenni a káros sugaraknak. Persze mást sem.
A nap fénypontja az óriási medence (felfújható gumimendence). Délutánra a reggel hideg vize – már akkor is közel 25 fokos volt – 30 fok fölé kúszott. Mind a hárman belevetettük magunkat. Vagy a fák vagy a napernyő árnyékában hűsöltünk. A Balatont egyetlen egyszer látogattuk meg. Töpi nélkül. Elszakadni nem nagyon bírtam. Gondolatban végig ott voltam. Legközelebb már meg sem próbáltam. Maradt a medence. Távozásunkkor fájó szívvel búcsúztunk el tőle. Felmerült a gondolat, hogy beköltöztetjük a szoba közepére. Ám a medence szabadságát figyelembe véve hagytuk szabadon lélegezni. Legközelebb két hónap múlva mertem vállalkozni arra, hogy újból kiruccanjunk. Igaz jóval messzebb és rövidebb időre. Akkor már jobban sikerült felkészülnöm. Hiszen tanultam. Magamtól, Manótól és Töpitől. A Balatonnál nem használt kellékeknek (mely akkor a csomagunk 3/4-ét tették ki) már csak a felét cipeltem magammal. Minden eshetőségre. Na.
A Balatonnál nyaraltunk és mégsem. Ott voltunk és mégsem. Jól éreztük magunkat és mégsem.
Nyaralás?!
2008 február 20. | Szerző: Cupor
Három hónapos volt, amikor belevágtunk. A Balatont vettük célba. Napok óta tartott a hőség. A betonrengetegben még a Gellért-hegy felől érkező szellőcskét sem lehetett érezni. A lehúzott redőnyök sem segítettek szinte semmit. Sokszor egymáshoz tapadt a testünk Töpivel, amikor ölbe vettem. Az izzadságcseppjeink összekeveredtek. Muszáj volt, hogy kitörjünk ebből az állapotból. Szerencsére Manónak is “akadt” egy szabad hete.
Megpróbáltam összekészülni, bepakolni. Elég nehezen ment. Ha bőröndbe csomagoltunk volna, akkor valószínűleg a súlyos kilóim sem segítenek annak bezárásában. Mert persze vittünk mindent, ami kellhet. Sterilizátort, hiszen még nem múlt el hat hónapos. Cumik hada, pelenkák garmada – már akkor is nagy mennyiség kellett – textilpelenkák, ételmelegítő, mellszívó és elektromos kiegészítője, bejáratott takarók, babakocsi, ruhaneműk – hátha mégis rosszra fordulna az idő – és egyéb kiegészítők, mint fürdető krém, fülpiszka, bizgerentyű, játszószőnyeg, játékok, csüngő-büngők társultak hozzánk az útra. Manó rábeszélésére a járókát otthon hagytuk. Szerencsére. Töpi és a hozzá tartozó kellékei közel kétszeresét tették ki a mi holminknak. Rákészülős típus vagyok, na. Minden eshetőségre.
Ilyen hosszú utat először vállaltunk be. Nem volt egyszerű. A szokással ellentétben Töpit az autózás nem ringatja el. Ráadásul sokáig lekötni sem lehet. A légkondi sem működött tökéletesen, ha meg rendesen szuperált volna, akkor én nem engedem bekapcsolni. Valahogy mégis sikerült túlélnünk. Odaértünk.
Szeretetteljes fogadtatás a nagyszülők részéről. A ház ismerős. A forróság azonban mindent a feje tetejére állított. Hol aludjunk?! A leghűvösebb szobában is fullasztó meleg volt. Ráadásul emeletes ágy. Én Töpivel a földön, Manó az emeleten kötött ki. Ventillátor a lábunknál. Ha fújt, akkor a hangzavartól, ha pedig nem, akkor az állott levegőtől volt kínszenvedés az alvás. Mégis elszöktünk a hétköznapoktól és ez remek érzés volt.
A napjaink viszonylag egyformán teltek. Megpróbáltunk minél többet aludni. Több-kevesebb sikerrel. Töpi akkor még fél órával az ébredés után visszaaludt, így Manó is. Én ezt az időt a fejőgép társaságában töltöttem. Remek érzés volt…
A késő délelőttök és a kora délutánok a ház fogságában múltak el. Mindig sikerült feltalálnuk magunkat. Nem unatkoztunk. A 3 hónapos pici fiamat nem akartam kitenni a káros sugaraknak. Persze mást sem. A nap fénypontja az óriási medence (felfújható gumimendence). Délutánra a reggel hideg vize – már akkor is közel 25 fokos volt – 30 fok fölé kúszott. Mind a hárman belevetettük magunkat. Vagy a fák vagy a napernyő árnyékában hűsöltünk. A Balatont egyetlen egyszer látogattuk meg. Töpi nélkül. Elszakadni nem nagyon bírtam.
Legközelebb két hónap múlva mertem vállalkozni arra, hogy újból kiruccanjunk. Igaz jóval messzebb és rövidebb időre. Akkor már jobban sikerült felkészülnöm. Hiszen tanultam. Magamtól, Manótól és Töpitől. A Balatonnál nem használt kellékeknek (mely akkor a csomagunk 3/4-ét tették ki) már csak a felét cipeltem magammal. Minden eshetőségre. Na.
A Balatonnál nyaraltunk és mégsem. Ott voltunk és mégsem. Jól éreztük magunkat és mégsem.
Oldal ajánlása emailben
X