Tény, hogy a magyar egészségügy nincs a helyzet magaslatán. Tény, hogy sokszor nincs választási lehetőségünk. Tény, hogy néha úgy bánnak velünk, mint tudatlan állatokkal. Tény, hogy kérésünk ellenére beavatkoznak, döntenek helyettünk. Ha kérdezünk, akkor mogorva válasz a reakció. Sokszor nem emberek, szülő nők, hanem orvosi esetek vagyunk. Kórlapok, akiket a számukra lehető legegyszerűbben, komplikációmentesen próbálnak meg kezelni.
Igen, ezek mind tények. Ennek ellenére én a kórházat választottam. Mert a biztonság számomra fontos. Nem a sajátomé. Töpié. Ha bármi baj lett volna, tudnak segíteni. Mert megvan a háttér, az infrastruktúra. Eszközök a segítségnyújtásra. Egy műtő, asszisztencia és sorolhatnám. Nekem szerencsém is volt. Én még választhattam. Orvost és szülésznőt is. Biztonságban éreztem magam. Hittem nekik és bennük. Nem bántam meg. Ma is kellemes, megható emlék Töpi világrajövetele. Annak ellenére, hogy a szülésnek ez a módja a civilizált társadalom terméke. Sokak szerint természetellenes. Igen, ha úgy veszem igazuk van, és mégsem. Ez egy természetes folyamat, amibe csak szükség esetén kell beavatkozni (ahogyan ez nálam is történt). De nem feltétlenül a környezettől lesz valami természetes. Ez tőlünk és segítőinktől függ. Egy születésház, vagy az otthonunk is kevés lehet bizonyos esetben. Kevés akkor, ha baj van. Hiszen nincs műtő, az idő pedig fogy.
Természetesen kórházakban is halnak meg babák. Tanúja voltam. Annak ellenére, hogy nem én voltam az alanya szörnyű érzés volt. Nem számítana, hogy hol történt, csak az hogy megtörtént. Azonban elgondolkoznék, hogy ki a felelős. A kórházban ez szinte egyértelmű, de otthon?! Okok keresése, önmagunk felmentése. Kevés. Kevés, ha egy kisember élete az ára.
Törvénymódosítások. Hatálybalépés. Ezeket a szavakat halljuk. De igazából még évek kellenek ahhoz, hogy valami változzon. Egy mentő az ajtó előtt. Egy műtő a megfelelő helyen. Addig is reménykedünk. Bízunk. Bízunk abban, hogy velünk ez soha nem eshet meg.
(Ezúton is szeretnék köszönetet mondani dr. Hruby Ervinnek, Borsodiné Safranyik Erzsébetnek)
Intézmény, vagy otthon; pro és kontra
2007 október 20. | Szerző: Cupor
Tény, hogy a magyar egészségügy nincs a helyzet magaslatán. Tény, hogy sokszor nincs választási lehetőségünk. Tény, hogy néha úgy bánnak velünk, mint tudatlan állatokkal. Tény, hogy kérésünk ellenére beavatkoznak, döntenek helyettünk. Ha kérdezünk, akkor mogorva válasz a reakció. Sokszor nem emberek, szülő nők, hanem orvosi esetek vagyunk. Kórlapok, akiket a számukra lehető legegyszerűbben, komplikációmentesen próbálnak meg kezelni.
Igen, ezek mind tények. Ennek ellenére én a kórházat választottam. Mert a biztonság számomra fontos. Nem a sajátomé. Töpié. Ha bármi baj lett volna, tudnak segíteni. Mert megvan a háttér, az infrastruktúra. Eszközök a segítségnyújtásra. Egy műtő, asszisztencia és sorolhatnám. Nekem szerencsém is volt. Én még választhattam. Orvost és szülésznőt is. Biztonságban éreztem magam. Hittem nekik és bennük. Nem bántam meg. Ma is kellemes, megható emlék Töpi világrajövetele. Annak ellenére, hogy a szülésnek ez a módja a civilizált társadalom terméke. Sokak szerint természetellenes. Igen, ha úgy veszem igazuk van, és mégsem. Ez egy természetes folyamat, amibe csak szükség esetén kell beavatkozni (ahogyan ez nálam is történt). De nem feltétlenül a környezettől lesz valami természetes. Ez tőlünk és segítőinktől függ. Egy születésház, vagy az otthonunk is kevés lehet bizonyos esetben. Kevés akkor, ha baj van. Hiszen nincs műtő, az idő pedig fogy.
Természetesen kórházakban is halnak meg babák. Tanúja voltam. Annak ellenére, hogy nem én voltam az alanya szörnyű érzés volt. Nem számítana, hogy hol történt, csak az hogy megtörtént. Azonban elgondolkoznék, hogy ki a felelős. A kórházban ez szinte egyértelmű, de otthon?! Okok keresése, önmagunk felmentése. Kevés. Kevés, ha egy kisember élete az ára.
Törvénymódosítások. Hatálybalépés. Ezeket a szavakat halljuk. De igazából még évek kellenek ahhoz, hogy valami változzon. Egy mentő az ajtó előtt. Egy műtő a megfelelő helyen. Addig is reménykedünk. Bízunk. Bízunk abban, hogy velünk ez soha nem eshet meg.
(Ezúton is szeretnék köszönetet mondani dr. Hruby Ervinnek, Borsodiné Safranyik Erzsébetnek)
Oldal ajánlása emailben
X