Végre valahára

Szülni csak nappal és nem kedden lehet! Így maradt a vasárnap, amire azért szombaton egy kicsit rágyúrtunk. Manó a Gellért-hegy összes lépcsőjén végigráncigált. Húzott, vonszolt maga után én meg tiltakozva pihegtem, szuszogtam mögötte. Most utólag tudom, hogy ennek eredményeként éjféltájt fájásaim voltak. Tízpercesek. Feküdtem, próbáltam aludni. Mellettem a telefonom óraként üzemelt. Tíz percenkét erőset szorítottam Manó kezén, aki félig szunnyadva, félig ébren szuszogott mellettem. Ránéztem és tudtam, hogy az éjszakai szülést nem neki találták ki. Ennek korábban hangot is adott. Így csak tűrtem és vártam, hogy végre-valahára felkeljen a nap és sugarai megcsiklandozzák talpunkat. Mikor már nem bíram tovább, felkeltem és nekiálltam kivasalni a regiment ruhácskát. Nem értem a végére… Álló helyzetben a fájások erősödtek és különben is CTG-re kellett mennem. Manó összepakolt én meg toltam a pocakomat utána. Vegyes érzelmekkel indultam útnak. Izgatottság, kíváncsiság és egy kevéske félelem szaga keveredett a levegőben.

A kórházban a szívhang megfigyelése mellett meg is vizsgáltak, bárhogy is tiltakoztam ellene. Nem mindegy, ki az orvos és a szülésznő. Mivel csak ellenőrzésre mentem – a “választottjaim” jól megérdemelt szabadságukat töltvén – más kezei közé kerültem. Mindketten ellenszenvesek voltak. Mikor rákérdeztem, hogy muszáj-e egyáltalán azt a hatalmas cuccot a lábam közé dugnia, felháborodottan szinte hisztis picsának lettem titulálva. Akkor már ott ültem fél órája, a saját holmim nélkül. Csöppet sem éreztem magam kiszolgáltatva. Hm… Az adataimat újra rögzítették, ketten is. A lakcímemet így is sikerült elszúrniuk. Végül is húsvét volt, nem is értem, mit akartam, meg egyáltalán.
Elhangzott a varázsige, két ujjnyi. Hívatták az én mesterembereimet. Végre.