A KÓRHÁZ

2007 augusztus 23. | Szerző: Cupor |

Egy éve nem aludtunk külön. Sőt terhesen rácsavarodtam mint egy krokodil. Finom volt. Kúsztam, átöleltem, hozzá- értem. Ráfeküdtem. Ezt most nem lehetett. Vigyázni kellett. Nagyon. Szokatlan volt. Nagyon. 

Fáradt voltam. A szülés kivette az energiámat. Féltem is azt hiszem. Pihenni szerettem volna. Így az éjszakára a csecsemőgondozók gondjaira bíztam. Kövezzenek meg. Akkor már két napja nem aludtam. Nem tudtam, hogy lesz ez még rosszabb is. Készüljenek fel. Mindenki, aki babát vár. Én szóltam. Ugyan pihenni nem lehet előre, de meg kell próbálni.

Az éjszakát magányosan töltöttem a rácsos ágyban égő villany mellett, hangos suttogások kíséretében. “Aludj baba, aludj. Miért nem eszel?” és ehhez hasonlók. Még egy éjszaka álmatlanul. Reggel ötkor megkaptam a pólyás csomagom. ÖTKOR!!! Ennyit a pihenésről. Lopott percek. Ennyi volt.

Izgalmamban elfelejtettem kicsomagolni. Csak néztem. Az utóbbi időben ez vált az egyik kedvenc időtöltésemé. Nézem és még mindig képes vagyok rácsodálkozni. Ott nyöszörgött csendesen. Nem tudtam, hogy mit csináljak vele. Tényleg nem. Néha sírt. Akkor megpróbáltam megetetni. Sztrájk, tiltakozás körömszakadtáig. Az hosszú volt neki. Többen próbálkoztak. sőt mindenki. Eredménytelenül. Az én kis Manóm nem volt hajlandó szopizni.  Erőteljesen tiltakozott, ennek hangot is adott. A kórházban kizárólag teát fogyasztott. Az bezzeg ízlett neki. Furcsa cumisüveg. Üveg és talán gumiujj. Nem tudom. Mindenesetre, ha a szoptatás az elsődleges, akkor a cumit el kell felejteni. Vannak, akiknél megy mind a kettő egyszerre, de valakinél nem. Nem érdemes kipróbálni.

Pelenkázás. Erre nem lehet felkészülni. Pedig gyakoroltam korábban. Meg aztán ott van a köldöke. Hát engem az megrémisztett. Hozzányúlni alig mertem. Ha mégis, akkor visszavittem a gondozókhoz, hogy legyenek olyan kedvesek nézzék már meg, hogy jól csináltam-e. Nem mindig sikerült. Fürdetés után egy illatos, levendulaolajba burkolt, lelapított hajú Manócskát kaptam vissza. Angol úriembert mintázott. Az első dolgom a hajának rendberakása volt. Bár ez lányfrizura, de végül belátták, hogy neki ez jobban áll.  Imádták a kiskölköt.

A két nap alatt jöttek vizitelni. Természetesen orvosok és hozzátartozók. Húsvét miatt igazán kihalt volt az osztály. A gyakorló orvos nem volt határozott. Szerenecsémre. A látogatók sokan voltak. Sokszor. Néha fárasztott. Aludtam/aludtunk volna. De azért rendkívül büszke voltam az én/mi kicsi fiúnkra. Özönlött a kaja. Én meg csak mindig a madártejre ugrottam rá. Egyszerűen nem tudom megunni.

Vágytam már nagyon haza. A körülöttem lévőket benntartották. Ez velem nem történhet meg. Az orvosom szabadságon. Nem tudtam, hogy most mi lesz. Végül hazaengedtek, bár vissza kellett menni, mivel Manócska nem evett (a zárójelentésen szoptattam) és így nem tudták megszúrni a sarkát.

Good-bye. Boldog voltam.