A mindennapjaim részévé váltak. Új barátokat kaptam a személyükben. Hiszen nem mindegy, hogy hányszor, mennyi, mikor és milyen színű. A kezdetekkor igencsak jóban voltunk. Napsárga végtermék kellő mennyiségben és minőségben látott napvilágot minden nap. A szelek távozását segítendő kicsi fiam Mecsek bébi teát kapott. Kedvelte. Túlságosan is. 3 hetesen 120 ml-t nyakalt be, aminek köszönhetően másnap majdnem összeestem. A végtermék méregzöld formában távozott. Ijesztő látvány volt, főleg mivel senki nem készített fel erre az eshetőségre. A válasz azóta is felemás. Vagy azért, mert túl sokat, vagy pedig túl keveset. A kérdéseimre mind a mai napig ilyen formában felelnek. Már nem is igazán kérdezek. A színek, szagok nemcsak engem rémítettek. Mások éppen úgy a csapdájukba estek. Tudatlanok vagyunk. A felvilágosításunk a védőnők dolga. Ez azonban nem mindig sikeres. Az enyém például 3 hónapja eltűnt.
Apró ütögetések a hátra, vagy “zötyögjünk”. A zötyögést mind a mai napig nem sikerült megtanulnom. Hiába, nincs ritmusérzékem. Így vagy a párom késztette távozásra a “büfit”, vagy én nyúztam és cipeltem halálra Manócskát, amit ugyan élvezett, de kevésbé volt hasznos. A büfi viszont elengedhetetlen. Hiányában az étkezés megtorpan, a fogyasztás abbamarad. Manócska félreérthetetlen jeleket adott. Most, hogy már forog kevésbé vesszük ki a részünket a rázogatásból, hason nézelődve megoldja saját maga.
A levegő-e az oka, vagy valami más nem tudom. Sőt azt sem, hogy valójában fájt-e a hasa. Úgy gondolom, igen. Bár rövid ideig tartott, két hétig. Nem ettem már szinte semmit. Mégis. Éreztem az összehúzódásokat a pocak tájékán. Sajnáltam. Iszonyatosan. Sírt. Még annál is jobban. Segíteni nem nagyon tudtunk. Csak enyhítettünk a fájdalmain. Amilyen gyorsan jöttek a görcsök, olyan gyorsan távoztak. A “madár fogás” – remélem így hívják, ha mégsem… – segített. Legalábbis egy kicsit. Ez az egyik legborzasztóbb időszak volt eddigi közös életünkben. Éjszakánként fel-alá róttam vele a köröket. Volt, hogy két órán keresztül. Mikor azt hittem, hogy végre elmúlt, jött a következő görcs. Simogattam, kicsit erősebben. Forgattam. Öleltem. Volt, hogy segített és volt, hogy nem. Átéreztem a fájdalmát. A legrosszabb mégis a tehetetlenség érzése.
Otthon – “egyéb finomságok” II.
2007 augusztus 31. | Szerző: Cupor
A szelek távozását segítendő kicsi fiam Mecsek bébi teát kapott. Kedvelte. Túlságosan is. 3 hetesen 120 ml-t nyakalt be, aminek köszönhetően másnap majdnem összeestem. A végtermék méregzöld formában távozott. Ijesztő látvány volt, főleg mivel senki nem készített fel erre az eshetőségre. A válasz azóta is felemás. Vagy azért, mert túl sokat, vagy pedig túl keveset. A kérdéseimre mind a mai napig ilyen formában felelnek. Már nem is igazán kérdezek.
A színek, szagok nemcsak engem rémítettek. Mások éppen úgy a csapdájukba estek. Tudatlanok vagyunk. A felvilágosításunk a védőnők dolga. Ez azonban nem mindig sikeres. Az enyém például 3 hónapja eltűnt. Apró ütögetések a hátra, vagy “zötyögjünk”. A zötyögést mind a mai napig nem sikerült megtanulnom. Hiába, nincs ritmusérzékem. Így vagy a párom késztette távozásra a “büfit”, vagy én nyúztam és cipeltem halálra Manócskát, amit ugyan élvezett, de kevésbé volt hasznos. A büfi viszont elengedhetetlen. Hiányában az étkezés megtorpan, a fogyasztás abbamarad. Manócska félreérthetetlen jeleket adott. Most, hogy már forog kevésbé vesszük ki a részünket a rázogatásból, hason nézelődve megoldja saját maga.
A legrosszabb mégis a tehetetlenség érzése.
Oldal ajánlása emailben
X