Nyaralás?!
2008 február 20. | Szerző: Cupor
Három hónapos volt, amikor belevágtunk. A Balatont vettük célba. Napok óta tartott a hőség. A betonrengetegben még a Gellért-hegy felől érkező szellőcskét sem lehetett érezni. A lehúzott redőnyök sem segítettek szinte semmit. Sokszor egymáshoz tapadt a testünk Töpivel, amikor ölbe vettem. Az izzadságcseppjeink összekeveredtek. Muszáj volt, hogy kitörjünk ebből az állapotból. Szerencsére Manónak is “akadt” egy szabad hete.
Megpróbáltam összekészülni, bepakolni. Elég nehezen ment. Ha bőröndbe csomagoltunk volna, akkor valószínűleg a súlyos kilóim sem segítenek annak bezárásában. Mert persze vittünk mindent, ami kellhet. Sterilizátort, hiszen még nem múlt el hat hónapos. Cumik hada, pelenkák garmada – már akkor is nagy mennyiség kellett – textilpelenkák, ételmelegítő, mellszívó és elektromos kiegészítője, bejáratott takarók, babakocsi, ruhaneműk – hátha mégis rosszra fordulna az idő – és egyéb kiegészítők, mint fürdető krém, fülpiszka, bizgerentyű, játszószőnyeg, játékok, csüngő-büngők társultak hozzánk az útra. Manó rábeszélésére a járókát otthon hagytuk. Szerencsére. Töpi és a hozzá tartozó kellékei közel kétszeresét tették ki a mi holminknak. Rákészülős típus vagyok, na. Minden eshetőségre.
Ilyen hosszú utat először vállaltunk be. Nem volt egyszerű. A szokással ellentétben Töpit az autózás nem ringatja el. Ráadásul sokáig lekötni sem lehet. A légkondi sem működött tökéletesen, ha meg rendesen szuperált volna, akkor én nem engedem bekapcsolni. Valahogy mégis sikerült túlélnünk. Odaértünk.
Szeretetteljes fogadtatás a nagyszülők részéről. A ház ismerős. A forróság azonban mindent a feje tetejére állított. Hol aludjunk?! A leghűvösebb szobában is fullasztó meleg volt. Ráadásul emeletes ágy. Én Töpivel a földön, Manó az emeleten kötött ki. Ventillátor a lábunknál. Ha fújt, akkor a hangzavartól, ha pedig nem, akkor az állott levegőtől volt kínszenvedés az alvás. Mégis elszöktünk a hétköznapoktól és ez remek érzés volt.
A napjaink viszonylag egyformán teltek. Megpróbáltunk minél többet aludni. Több-kevesebb sikerrel. Töpi akkor még fél órával az ébredés után visszaaludt, így Manó is. Én ezt az időt a fejőgép társaságában töltöttem. Remek érzés volt…
A késő délelőttök és a kora délutánok a ház fogságában múltak el. Mindig sikerült feltalálnuk magunkat. Nem unatkoztunk. A 3 hónapos pici fiamat nem akartam kitenni a káros sugaraknak. Persze mást sem. A nap fénypontja az óriási medence (felfújható gumimendence). Délutánra a reggel hideg vize – már akkor is közel 25 fokos volt – 30 fok fölé kúszott. Mind a hárman belevetettük magunkat. Vagy a fák vagy a napernyő árnyékában hűsöltünk. A Balatont egyetlen egyszer látogattuk meg. Töpi nélkül. Elszakadni nem nagyon bírtam.
Gondolatban végig ott voltam. Legközelebb már meg sem próbáltam. Maradt a medence. Távozásunkkor fájó szívvel búcsúztunk el tőle. Felmerült a gondolat, hogy beköltöztetjük a szoba közepére. Ám a medence szabadságát figyelembe véve hagytuk szabadon lélegezni. Legközelebb két hónap múlva mertem vállalkozni arra, hogy újból kiruccanjunk. Igaz jóval messzebb és rövidebb időre. Akkor már jobban sikerült felkészülnöm. Hiszen tanultam. Magamtól, Manótól és Töpitől. A Balatonnál nem használt kellékeknek (mely akkor a csomagunk 3/4-ét tették ki) már csak a felét cipeltem magammal. Minden eshetőségre. Na.
A Balatonnál nyaraltunk és mégsem. Ott voltunk és mégsem. Jól éreztük magunkat és mégsem.
Születési problémák
2008 január 26. | Szerző: Cupor
Mostanában sok helyen olvastam az alapítványról. A nehézségeikről. A mindennapos harcaikról. Írnom kell. Muszáj. Egyszerűen jön, már csak azért is, hogy eloszlassam a tévhiteket.
A problémák sokszor csak jönnek. Nem tudjuk mikor, és hogyan. Egyszerűen megjelennek. Nem az a lényeg, hogy miért, hanem az, hogy megoldjuk. Mai napig rágódhatnék azon, hogy miért született felcsapott lábbal (sípcsonthoz feszülő lábfej) és merev nyakkal. Én voltam a hibás, vagy egyszerűen csak kicsi volt a hely?! Nem számított már akkor sem és most sem. A problémára koncentráltam, pontosabban annak a megoldásra.
A furcsa csupán az volt, hogy a szülészeten nem szóltak. A gyerekorvos, aki megvizsgálta – szintén hallgatott. Csupán a csecsemőgondozók hívták fel a figyelmemet, hogy valami probléma lehet. Masszírozni kell anyuka. Megmutatták.
Gyakoroltam, masszíroztam. Néha úgy éreztem javul. Máskor a kétségbeesés határán voltam. Mivel a családomban már volt ilyen probléma, így tudtam, hogy hova is kellene fordulni. A kulcsszó DÉVÉNY ANNA ALAPÍTVÁNY.
Speciális kezelést nyújtan
ak a rászorulóknak, amelyet két vizsgálat előz meg. Az alapítvány vezetője, Panni néni szakértő szemei követik porontyunk minden mozdulatát. Néha megfordítja, megemeli és elgondolkodva nézi. A végeredményt a vizsgálat végén közli. Mi kérdeztünk. Elég sokat. Manó tanult masszírozni, így naivan azt gondoltuk, hogy esetleg mi is belemászhatunk a bizonyos mézesbödönbe és elsajátíthatjuk a fortélyokat. Ki kellett ábrándulnunk. Panni néni mint egy csiga visszahúzódott a házába. Nem loptuk magunkat a szívébe. Sem Töpi hajkoronája, sem édes pofija nem segített ezen. Végül is nem ez számított. Szerettem volna, hogyha kezelik. Úgy éreztem, hogy itt biztos kezekben lesz. Ennek köszönhetően bármit elviseltem volna. A kicsit szigorúbb nézésen és Panni néni hangján érezhető enyhe sértődöttségen kívül nem büntetett minket.A kezelés nem tartott sokáig. 2 hónap volt mindösszesen. A probléma nem volt hatalmas, de azért… Hetente egy alkalommal játékostul, pelenkástul felcuccoltunk és átvergődtünk a városon. A megpróbáltatásaink az alapítvány épületében folytatódtak, hiszen a kapu vasból van, a liftet meg nem ismerik. Így a két hónap alatt megedződtek karjaim és helyes kis izmokat növesztettem. A szívemet is valamennyire meg kellett keményíteni, nem pusztán az izmaimat. Egy kezelés, 50-60 perc sokszor tömény sírás. A kötőszöveti masszírozással stimulálják a gyermekünk mozgásszervi fejlődéséhez elengedhetetlen izmokat, végződéseket. Ez pedig nem kellemes. Nemcsak nekem. Neki sem. Az itt kezelt gyerekeket enyhén elhasználódott játékokkal próbálják lekötni a kezelés idején. A mára már kissé elhasználódott matracokon csöppségünk kétségbeesett pillantás
okkal próbálja tudtunkra hozni, hogy neki bizony ebből elege van. Mi meg csak mosolyogva próbáljuk meggyőzni, hogy ez mennyire klassz dolog. Sokszor nem segített az sem, hogy egy teremben egyszerre több lurkó kezelése folyt. Ha sírt a mellettünk lévő ki
sfiú, akkor az átlóban éppen masszírozott kislány empátiás készsége is beindult. Az épületben minden tiszta. Azonban érződik, hogy az alapítvány pénzügyi gondokkal küszködik. Ezt ellensúlyozzák az odaadásukkal és a szakértelmükkel.
Most talán nagyobb gondban vannak, mint eddig. A létezésük kérdőjeleződik meg.
Annak ellenére, hogy szükség lenne rájuk a születést követően a kórházakban, a szakértő szemeikre, melyek nem siklanak el az apróságok felett sem. Az alapítványnál folyik oktatás. Így kon
Az alapítvány most segítséget kér, fórumokon jelenik meg.
Sokan még a létezésükről sem tudnak, pedig a korán észrevett és kezelt problémákat kitartássukkal, hozzáértés
Szülőként megkérdezem, hogy ez mennyit ér meg nekem. Mennyit ér meg a létezésük nekünk?! Többféle módon segíthetünk.
Babakocsi kontra kenguru
2007 december 9. | Szerző: Cupor
Vettünk kengurut. A hordozókendő nekem speciel nem jött be. Sírt, rúgkapált, ha megpróbáltam beleimádkozni. A rajzok, leírások alapján ugyan megkötöttem, de sokáig tartott és nekem sem volt túl kényelmes. Azonban szüksége van a testközelségre. A terrmészeti népeknél egész nap az asszonyon lógnak. Nem pusztán babakocsi híján, hanem mert ez jó. Jó a mamának és jó a babának. A pici gyomrának, a lelki nyugalmának, a biztonságérzetének.
Imádom, ha ott szuszog a mellkasomon. Ő is szereti. Nézelődik, miközben kis mancsai a kezembe simulnak. Amikor sétálunk szinte megszűnök számára. A mellkasom biztonságából fogadja az információk, ingerek garmadát. Ha telítődött, csak befelé fúrja a kis arcát, vagy éppen oldalra billenti a kobakját és a zaj, a környezetből érkező ingerek ellenére elpilled. Átölelem és boldogan folytatjuk tovább utunkat.
A kenguru keresése ugyan nem tartott olyan sokáig, de alaposan körbenéztem. Számoltam a kilókkal, a kiképzéssel, a fejtámasszal, a pántokkal. A derekam sem volt utolsó szempont. Választottam. Megrendeltem kipróbálás nélkül. Hiba volt. Nem hallgattam a környezetemre. Azokra, akik már próbáltak, kerestek és találtak. A legjobbat. Mert ebben a kérdésben van legjobb. A választottam, a rendeltetésszerű használat ellenére másfél hónap után kipurcant. Kényelmetlen is volt. Nehezen használható. A panaszkodásomra a kulcsszó BABYBJÖRN. Azóta beszereztem. A tanulság számomra levonódott. Hallgatni kell. Igen, hallgatni kell azokra, akik kipróbálták, benne vannak és a jelenben élnek. Mert minden változik, fejlődik.
A kenguruval való kapcsolatomat egy életre tervezem.
“Tárolás” – II. Az alvás külön világa
2007 december 8. | Szerző: Cupor
Velünk vagy nélkülünk? Egyedül vagy együtt? Kiságy, mózes, babakocsi, hinta, esetleg a franciaágy?
NINCS JÓ VAGY ROSSZ MEGOLDÁS, mint ahogy a legtöbb dologban sincs. Ez elsősorban a jövevény vérmérsékletétől és tőlünk, a szüleitől függ.
Még Töpi megszületése előtt – könyvek és jó tanácsok hatására – eldöntöttem, hogy soha nem fog a mi ágyunkban aludni. Tévedtem.
Lakásunkban az alvásra szolgáló szobák, tényleg csak az alvást szolgálják. Így lehetőségünk sem volt arra, hogy mi beköltözzünk az ő szobájába, de a kiságyat sem tudtuk bepaterolni a mi szobánkba. Így a mózes bizonyult a megfelelő megoldásnak. A hálószobában egy széken, a lábunknál szuszogott éjszakánként. Közel volt. Akkor még szinte állandóan aludt, nyöszörgése általában az éhséget jelentette. Ahogy növögetett a mózes egyre kisebbnek bizonyult. A széken esély volt a balesetre. Új megoldás után kellett néznünk. Az ágyunkba került. Mózessel együtt. A helyünk rohamosan csökkent. Ott szuszmákolt a fülemben. Szerettem. Mikor elérkezettnek láttuk az időt, az éjszakákat is nagyjából átaludta, átkerült a saját ágyába, a saját szobájába. Egy ideig nem volt semmi baj. Aludt édesdeden, néha elhagyta a cumiját, sirdogált, de ha visszakapta, teljes nyugalommal folytata az alvást. Egy hét múlva kezdődtek a problémák. Sorozatos éjszakai kelések, hosszabb ébrenlétek. Nem pusztán a cumi kellett neki, hanem mi. A testmelegünk, a közelségünk. Nehezemre esett felkelni is. Így rövid ideig tartó vívódás után újra az ágyunkban kötött ki. Immáron mózes nélkül.
Megnyugodott. Kevesebb ébredés a részéről, kényelmetlenebb alvás részünkről. De aludtunk. Viszonylag sokat egyhuzamban. Elég korán kezdett el forogni, kúszni. Körbebástyáztuk. Kevés volt. A szemem láttára esett le az ágyról. Újra dönteni kellett. Manóval harcot vívtunk. Én ragaszkodtam hozzá, hogy Töpi velünk maradjon, ő “száműzte” volna a kiságyába. Nyertem. Leköltöztünk a földre. Matracunk mellett ott az ő saját különbejáratú matraca. Csak a saját birodalmában szunnyad. Velünk van és mégsem.
“Tárolás” – I. A kezdetek
2007 november 29. | Szerző: Cupor
Ágy, mózes, pihenőszék, etetőszék, babakocsi, kenguru, hordozókendő, hordozó, játszószőnyeg, habtapi, hinta… Nem tudom, hogy hol van a vége. Eddig én ezekkel találkoztam. Megküzdöttem velük. A választás volt, hogy sokáig tartott. Máskor a pillanat műve volt.
Töpit legelőször is haza kellett hozni a kórházból. Valamiben. Valamiben, ami biztonságos. Nekem elegendőnek tűnt volna az ölem, azonban ha egyenruhás illetővel találkozunk, nos, neki valószínűleg nem. Azaz kell hordozó, ez később hasznos, amennyiben rendelkezünk autóval. Egyébként rendkívül kényelmetlen egy szerkezet. Mármint nekem, felnőttnek. Ráadásul ritkán készítik a huzatát pamutból. Ennek köszönhetően nyáron, a rekkenő hőségben patakok folydogálását figyelhetjük meg imádott csemeténk bőrén. Most, hogy közelítünk a 9 kiló felé, újra döntésre kényszerülökk. Választanom kell. Ár, minőség, biztonság, kényelem, hosszú-rövid táv, tetszik-nemtetszik, tesztek, autók, dönthető-nem dönthető… Nem egyszerű.
Otthon… Hol, hogyan, mikor, mennyi, mekkora? Ezek a kérdések befolyásolják a választási lehetőségeket. Ezek alapján már csak arra a kérdésre kell megtaláni a választ, hogy milyet.
Ha otthon, akkor kezdetben a legfontosabb a fekvőhely. Elsőgyermekes anyuka lévén azt hittem, hogy ágyról kell elsődlegesen gondoskodni. Később kiderült hogy mekkorát tévedtem. Ha ágy, akkor kókuszmatrac. Mert az egészséges. Kemény. De még mennyire!!! Minden altatás során mellé kucorodok és úgy alszunk el. Persze az alvás sem most, sem a kezdetekkor nem volt egyszerű. Bár ez nem a matractól függ. Alszik ágyban, hordozóban, babakocsiban, kenguruban…
Ahogy korábban írtam, az irány a fontos. Hogy tudjuk, mit akarunk, és hogyan. Nálam ez fokozatosan alakult ki. Pont ezért volt olyan nehéz és küzdelmes. Hiszen a reklámok hatására én is szerettem volna a legjobbat, a legnagyszerűbbet, a leg…. Mindezt persze a pénztárcánk szabja meg.
Fontos felismerni az ár/érték/ráfordított idő mennyiségének arányait. Saját bőrömön tapasztaltam.
Az első depresszió
2007 november 16. | Szerző: Cupor
Vártam. Sokáig. Valaki belerondított a dolgok menetébe. Töpi nem akart szopni, Manónak dolgozni kellett. Ott maradtam egyedül. Mert igazából ott maradunk. A bajunkkal, gondjainkkal, egy kis csomaggal, aki nem tűnik el, ha ráfújunk. Sőt, sír. Leginkább akkor, amikor nem szeretnénk. Éhes? vagy mégsem. Szomjas? Fázik? Melege van… Nem tudtam. Mert nem beszélt. Találgattam. Volt, hogy sikerült. Volt, amikor nem. Fáradt voltam az örökös készenléttől. Az egyedülléttől. A végtelentől. A válaszok hiányától. Attól, hogy nem vagyok tökéletes, nem tudok semmit. Felmerült a gondolat, hogy rossz anya vagyok, rossz feleség. Magamba zárkóztam. Nem beszéltem, csak vártam. Vártam, hogy elmúljon. Hogy megkérdezzék, mi bánt. Néha önsajnálatomban hullajtottam egy-két könnycseppet. Úgy éreztem, eltűntem, helyette csak mint anya létezem. Aztán borult a bili. Az utolsó csepp a mikrohullásmú sterilizátor meggrillezése volt a mikrohullámú sütőben. Patakokban folytak a könnyeim. Csak hüppögtem.
Manó türelmesen állt mellettem mindvégig. Várt. Rám várt, hogy megszólaljak, kommunikáljak. A segítség csak akkor tud érkezni, ha szólunk, ha kérünk. A jelzések, amiket a világ felé küldünk nem egyértelműek. Nem mindig érnek célba. KOMMUNIKÁCIÓ. Megtanultam. Azóta igyekszem, bár a berögződéseim megvannak.
Beszélni kell, segítséget kérni. Emberek vagyunk, halandók és tökéletlenek.
A kapcsolat szoros és elszakíthatatlan. Töpi mindent megérez. A rossz kedvemet, a határtalan boldogságomat. Ahogyan én is követem a hangulatait. Képesek vagyunk egymást kirángatni, illetve még jobban a mélybe süllyeszteni. Ezért fontos, hogy ÉN jól legyek. Boldog. Kiegyensúlyozott. Már csak miatta is.
Persze azóta is voltak kiborulásaim. Gondolom lesznek is még. De mára már elfogadom, hogy ez így természetes. “Tökéletesen tökéletlenül”
Intézmény, vagy otthon; pro és kontra
2007 október 20. | Szerző: Cupor
Tény, hogy a magyar egészségügy nincs a helyzet magaslatán. Tény, hogy sokszor nincs választási lehetőségünk. Tény, hogy néha úgy bánnak velünk, mint tudatlan állatokkal. Tény, hogy kérésünk ellenére beavatkoznak, döntenek helyettünk. Ha kérdezünk, akkor mogorva válasz a reakció. Sokszor nem emberek, szülő nők, hanem orvosi esetek vagyunk. Kórlapok, akiket a számukra lehető legegyszerűbben, komplikációmentesen próbálnak meg kezelni.
Igen, ezek mind tények. Ennek ellenére én a kórházat választottam. Mert a biztonság számomra fontos. Nem a sajátomé. Töpié. Ha bármi baj lett volna, tudnak segíteni. Mert megvan a háttér, az infrastruktúra. Eszközök a segítségnyújtásra. Egy műtő, asszisztencia és sorolhatnám. Nekem szerencsém is volt. Én még választhattam. Orvost és szülésznőt is. Biztonságban éreztem magam. Hittem nekik és bennük. Nem bántam meg. Ma is kellemes, megható emlék Töpi világrajövetele. Annak ellenére, hogy a szülésnek ez a módja a civilizált társadalom terméke. Sokak szerint természetellenes. Igen, ha úgy veszem igazuk van, és mégsem. Ez egy természetes folyamat, amibe csak szükség esetén kell beavatkozni (ahogyan ez nálam is történt). De nem feltétlenül a környezettől lesz valami természetes. Ez tőlünk és segítőinktől függ. Egy születésház, vagy az otthonunk is kevés lehet bizonyos esetben. Kevés akkor, ha baj van. Hiszen nincs műtő, az idő pedig fogy.
Természetesen kórházakban is halnak meg babák. Tanúja voltam. Annak ellenére, hogy nem én voltam az alanya szörnyű érzés volt. Nem számítana, hogy hol történt, csak az hogy megtörtént. Azonban elgondolkoznék, hogy ki a felelős. A kórházban ez szinte egyértelmű, de otthon?! Okok keresése, önmagunk felmentése. Kevés. Kevés, ha egy kisember élete az ára.
Törvénymódosítások. Hatálybalépés. Ezeket a szavakat halljuk. De igazából még évek kellenek ahhoz, hogy valami változzon. Egy mentő az ajtó előtt. Egy műtő a megfelelő helyen. Addig is reménykedünk. Bízunk. Bízunk abban, hogy velünk ez soha nem eshet meg.
(Ezúton is szeretnék köszönetet mondani dr. Hruby Ervinnek, Borsodiné Safranyik Erzsébetnek)
Kelengye, avagy mit igen és mit nem
2007 szeptember 13. | Szerző: Cupor
Az átlagnál is alaposabb vagyok. Utánanézek a dolgoknak. Azonban erre mégsem voltam felkészülve. Rengeteg márka, termék, bolt. Választani kell. Csak azt nem tudtam, hogy mi alapján. Sőt. Még azzal sem voltam tisztában, hogy egyáltalán kell-e.
Ma már persze azért könnyebb. Van irány, egy út, amelyet követek. Ez segít eldönteni, hogy mit, mennyit, mennyiért és egyáltalán.
Hagyomány szerint nem jó a bébi születése előtt bármit is megvenni. A késztetés azonban megvan. Én vártam. Elég sokáig. Ebben az is közrejátszott, hogy költöztünk. A költözés pedig az utolsó hónapban vált esedékessé. Így
az utolsó két hétre halasztottam a vásárlást. A ruhák megvoltak. Volt kitől örökölni. A mi kis trónörökösünk a kilencedik a sorban. De ott volt a megannyi más. Pelenka, bútorok, figyelők, sterilizátor, cumicsodák és a felsorolásnak akkor van vége, ha…Győzködtem Manót, és elindultunk. Betértünk egy hodályba, és kétségbeesésemben kirohantam. Ki a szabad levegőre. Menekültem a reklámok nyomása alól, illetve a tudatlanságom elől. Akkor és ott nem vettünk semmit. Elhalasztottuk.
A testvérem sietett a segítségemre. Könnyebbé vált minden. Haladtunk a polcok között és pakolta a kosarat. Kérdezett, amire én kérdéssel feleltem. Így egy délután alatt sikerült megvenni “mindent”. Akkor még igazából nem tudtam, mit akarok. Nem voltam a tudás birtokában. Nem ismertem Töpit, fogalmam sem volt arról, hogy mi fog történni, ha egyszer kibújik a burokból. Ennek köszönhetően felesleges dolgok hada költözött be hozzánk. Tartottam tőle, hogy nem fogok tudni szoptatni. Így jöttek a cumik, a melegítővel, sterilizátorral, fejőgéppel egyetemben. Légzésfigyelő, hajkefe, delfines hőmérő, hasznavehetetlen biztonsági körömvágóolló, fülhőmérő – 3 éves kortól – és társaik.
A természetes nevelés hívévé váltam időközben. Nem követem a könyvek tanácsait. Hallgatok a belső hangra és figyelem a pici fiamat. Nézem és remélem értem. Megpróbálok bízni magamban. Bár mertem volna ezt az első időkben is.
A legfontosabb dolgok nem vehetők meg üzletekben. Nem kell ágy, nem kellenek a cumik, a légzésfigyelő, sterilizátor, a pici kád, és “pajtásaik”.
Kell ruha, pelenka, krém. Kell a türelem.
De Töpinek mindenekelőtt kellek ÉN és MANÓ. Kell az érzés, hogy ott vagyunk, a biztonság és a szeretetünk.
Bortúra. Tortúra?!
2008 április 24. | Szerző: Cupor
Meg szeretem is a bort. Persze nem mindegy, hogy milyen. De akkor is. A kóstolást meg de pláne. Hiszen ott több is van. Valamelyik csak fog ízleni. No meg a vacsora. Nem hagynám ki semmi pénzért. Na igen. Ez volt az elképzelés, amiből semmi, azaz semmi nem valósult meg.
Villány nincs közel. Nincs végig autópálya. 4 hónapos gyerekkel 4 órás autóút. Meg az idő sem úgy ketyeg, ahogy máskor. Amikor alszik sebesen halad, egyébként meg csigalassúsággal peregnek a homokszemek. Az ordítás időszakában meg aztán végképp.
Sikerült elringatnunk, de másfél-két óra múlva, a csendespihenő végeztével az etetés után kitört a rémálom. Izzadtunk a hőségtől, folytak a patakok minden hajlatunkban. Az útvonal nem ismerős, lezárt elágazások, sorban állás, totyogás. Többször hittem azt, hogy eltévedtünk. Tévedtem. Nem gondoltam volna, hogy Magyarországon van olyan falu, város, vagy község, ami nem elérhető 3 órán belül. Ismételten tévedtem. Végre valahára sikerült megérkezni.
Villány. A táj lenyűgöző. A vendéglátóink kedvessége szintén. A szállás több kilométerre helyezkedik el a pincészettől. Így számomra a bortúra ezennel be is fejeződött. Másoknak éppen akkor kezdődött el. Elszállásolódtam kicsiny porontyommal. A forró pizza is lassan megérkezett. Ez pótolta a fenségesnek ígérkező vacsorát. A szobát átrendeztük, bár nem éppen sikeresen. Töpi forgolódva még a közel 4 négyzetméteres ágyról is képes leesni. Párnabástyákkal védtem csöppnyi testét. Az este csúcspontja a könyvem. Elolvastam és álomba szenderültem.
Másnap az isteni reggeli után indultunk el a pincészetbe. A Marie Claire gasztorovatának egyik anyagát készítették itt. Büszke voltam, hogy ott lehetek. Közöttük. Bár igazából nem vettem részt rajta, ami az irdatlan forróság számlájára írható. Voltak ugyan hatalmas fák, amik adtak árnyékot, na de azért kérem. Szóval önkéntes számüzetésbe vonultam az épületbe, ahol szintén őrületesen meleg volt, de legalább nem tűzött sem töpörtyűre, sem pedig rám a nap. A sok szék között próbáltam lekötni, inkább kevesebb, mint több sikerrel az én kis örökmozgómat. Amikor elaludt, én is elpilledtem. A földön. Néha érdeklődő pillantásokat kaptam el a többi látogatótól. Nem zavartattam magam. A házigazdák bizalmát élveztem.
Mikor végre csökkent a forróság kivonultunk a többiek közé. Sikerünk volt. Bár inkább Töpinek. Én pedig végre ehettem. Finomakat. Beszélgethettem. És rendkívül büszke voltam az én kicsi fiamra. A bortúra fénypontja azonban mégsem az étel, hanem egy borkülönlegesség volt. Megtudtam, hogy vörösborból is készítenek aszút. Vylyan kadarka. Mennyei nedű. Annyira elnyerte a tetszésemet, hogy kaptam egy üveggel Manótól mostanság. Hűtjük. És várjuk a pillanatot, hogy felbontsuk.
A tanulság? Nincs tanulság. Legyünk bátrak, vágjunk bele a porontyokkal sok mindenbe, de néha azért mérlegeljünk is. Nem biztos, hogy egy rövid bortúra megér egy kétnapos tortúrát.
Oldal ajánlása emailben
X