Otthon – “egyéb finomságok” I.
2007 augusztus 31. | Szerző: Cupor
Igazából erre nem lehet felkészülni. A pelenkák garmadára, a pöttöm talpacskákra, a finom, puha bőrre. Törékeny. Igen, az jutott eszembe, hogy eltörik és nem lehet megragasztani. Nem vihetem vissza, hogy kérek egy másikat, ez már hibás. Hozzá kell szokni a csöpp kis teremtéshez, a finom mozdulatokhoz.
Aki első gyermekes anyuka – akármennyit is gyakorol idősebbeken, a tesók csemetéin – az reszkető kézzel bontogatja a pelusokat az első időkben. És akkor még nem is beszéltem arról a micsodáról ott a pocakja közepén. Nekem ez különösen gondot okozott. Ugye ott egy seb, amiről nem hittem el, hogy akárhogyan is nyúzom (persze mértékkel), az nem fáj. “Tisztogatni, alányúlni, forgatni kedves anyuka.” Már a kórházban is szerettem másra bízni ezt a mutatványt. Megcsináltam, ahogy bírtam, aztán vittem a gondozókhoz, hogy alaposan kukkantsák meg, mindent jól csináltam-e. Nem mindig sikerült, de egyre kevesebbszer kellett utánam még egyszer elvégezni a dolgokat. Itthon a nagymama adjusztálta. Az ő dolga volt. Neki kellett először megfürdetnie is, mert én még fogni is alig mertem. A kobakját, a pici hátát. Tartani, de úgy hogy a köldököt ne érje víz. Az ökölbe szorított kicsi kezek elárulták kiszolgáltatottságát. A fürdés kezdetben idegenként köszöntött be hozzánk esténként. Sírt, aztán érdeklődött, most meg már sikongat és szinte kiveti magát a kezemből örömében.
Otthon – cici vagy cumi
2007 augusztus 30. | Szerző: Cupor
Átléptük a küszöböt. Az ölemben aludt édesdeden. Nem tett rá semmi hatást a berendezett gyerekbirodalom.
3 naposan, alig kinyitott szemmel hunyorgott a való világba. Óvatosan öleltem át, nehogy összetörjön. Bemutatkoztak egymásnak. Manócska és az új otthona. Szusszantott egyet és álomba merült. Sokat és sokszor aludt. Sőt szinte mindig. Néha nyaffantott, hogy éhes, bár a cici nem kellett neki. Kétségbeestem. Nincs tejem, mit csináljak. Tápszert a kórházból hazafelé felírt újdonsült doktornénink. Nem kapott. Kitartottam és következetes voltam. Ha tetszik neki, ha nem tejet fog kapni. Bíztam benne, hogy én nyerem a háborút. Az első általam “megnyert” csaták után, amikor éhkoppon maradt, három nap múlva ráfanyalodott a mellemre. (Ekkor már 6 napja nem evett, csak a kórházban kapott egyszer 40 ml tápszert.) Határtalan boldogságom első pillanatai után hasított belém a felismerés, hogy ez irtózatosan FÁJ!!! Ezt miért nem közölte velem senki?!
A fájdalom ellenére tovább próbálkoztunk. Több kevesebb sikerrel, de legalább evett valamit. Az etetések során patakokban folytak a könnyeim. A fájdalom a hetek során alábbhagyott, a sebes mellbimbóim lassan gyógyulni kezdtek. Van valami szép és megfoghatatlan a szoptatás élményében. Az éjszakai kelések, a félálomban történő etetések ellenére. Jó ha közel vagyunk egymáshoz. Most már tudom, hogy éreznie kell a testmeleget, a szívünk dobogását, a bőrünk illatát és akkor talán nem érzi magát olyan elveszettnek. Ahogy korábban nekem a párom, úgy az aprócska lénynek én nyújtom a biztonságot.
Elolvastam a Suttogót. Tetszett, bár a stílusa nem. De nem is ez volt a fontos. Viszont nem tudtam szelektálni, aminek megittam a levét. Manócska 6 hetesen sztrájkba fogott, amit azóta is fenntart. Sztrájkol a cumiért a cici ellenében. Feladtam. A szoptatással kapcsolatban megnyerte a háborút.
A KÓRHÁZ
2007 augusztus 23. | Szerző: Cupor
Egy éve nem aludtunk külön. Sőt terhesen rácsavarodtam mint egy krokodil. Finom volt. Kúsztam, átöleltem, hozzá- értem. Ráfeküdtem. Ezt most nem lehetett. Vigyázni kellett. Nagyon. Szokatlan volt. Nagyon.
Fáradt voltam. A szülés kivette az energiámat. Féltem is azt hiszem. Pihenni szerettem volna. Így az éjszakára a csecsemőgondozók gondjaira bíztam. Kövezzenek meg. Akkor már két napja nem aludtam. Nem tudtam, hogy lesz ez még rosszabb is. Készüljenek fel. Mindenki, aki babát vár. Én szóltam. Ugyan pihenni nem lehet előre, de meg kell próbálni.
Az éjszakát magányosan töltöttem a rácsos ágyban égő villany mellett, hangos suttogások kíséretében. “Aludj baba, aludj. Miért nem eszel?” és ehhez hasonlók. Még egy éjszaka álmatlanul. Reggel ötkor megkaptam a pólyás csomagom. ÖTKOR!!! Ennyit a pihenésről. Lopott percek. Ennyi volt.
Izgalmamban elfelejtettem kicsomagolni. Csak néztem. Az utóbbi időben ez vált az egyik kedvenc időtöltésemé. Nézem és még mindig képes vagyok rácsodálkozni. Ott nyöszörgött csendesen. Nem tudtam, hogy mit csináljak vele. Tényleg nem. Néha sírt. Akkor megpróbáltam megetetni. Sztrájk, tiltakozás körömszakadtáig. Az hosszú volt neki. Többen próbálkoztak. sőt mindenki. Eredménytelenül. Az én kis Manóm nem volt hajlandó szopizni. Erőteljesen tiltakozott, ennek hangot is adott. A kórházban kizárólag teát fogyasztott. Az bezzeg ízlett neki. Furcsa cumisüveg. Üveg és talán gumiujj. Nem tudom. Mindenesetre, ha a szoptatás az elsődleges, akkor a cumit el kell felejteni. Vannak, akiknél megy mind a kettő egyszerre, de valakinél nem. Nem érdemes kipróbálni.
Pelenkázás. Erre nem lehet felkészülni. Pedig gyakoroltam korábban. Meg aztán ott van a köldöke. Hát engem az megrémisztett. Hozzányúlni alig mertem. Ha mégis, akkor visszavittem a gondozókhoz, hogy legyenek olyan kedvesek nézzék már meg, hogy jól csináltam-e. Nem mindig sikerült. Fürdetés után egy illatos, levendulaolajba burkolt, lelapított hajú Manócskát kaptam vissza. Angol úriembert mintázott. Az első dolgom a hajának rendberakása volt. Bár ez lányfrizura, de végül belátták, hogy neki ez jobban áll. Imádták a kiskölköt.
A két nap alatt jöttek vizitelni. Természetesen orvosok és hozzátartozók. Húsvét miatt igazán kihalt volt az osztály. A gyakorló orvos nem volt határozott. Szerenecsémre. A látogatók sokan voltak. Sokszor. Néha fárasztott. Aludtam/aludtunk volna. De azért rendkívül büszke voltam az én/mi kicsi fiúnkra. Özönlött a kaja. Én meg csak mindig a madártejre ugrottam rá. Egyszerűen nem tudom megunni.
Vágytam már nagyon haza. A körülöttem lévőket benntartották. Ez velem nem történhet meg. Az orvosom szabadságon. Nem tudtam, hogy most mi lesz. Végül hazaengedtek, bár vissza kellett menni, mivel Manócska nem evett (a zárójelentésen szoptattam) és így nem tudták megszúrni a sarkát.
Good-bye. Boldog voltam.
Manócska
2007 augusztus 23. | Szerző: Cupor
A kórházban az egész helyzet, a kiszolgáltatottság érzése, hogy mindenki tudja, éppen mi zajlik a testemben csak én nem, valahogy abban a pillanatban, ahogy a párom megérkezett, már nem is számított. Nem voltam egyedül. A szülés alatt végig mellettem maradt. Biztonság. Ezt éreztem. Ezt az érzést fokozta a saját, kizárólagos szülésznőm és az orvosok, akik körülvettek. Én akkor és ott szerencsés voltam. Problémamentesen, szinte fájdalom nélkül és viszonylag gyorsan világrahoztam Manócskát. Csak úgy kipottyant a hosszú barna hajával. Egy igazi manó Manó. Az akkor szülő többi nő nem volt ilyen szerencsés, valakinek nem élte túl a babája, másnak a 26. héten folyt el a magzatvize.
Határtalanul boldog voltam (egy kis lelkiismeretfurdalással). Bár igazából fel sem tudtam fogni, hogy ez a kis jövevény az enyém. Azóta is rácsodálkozom néha. Ott pihegett a mellkasomon. Szép volt. Megható.
Végre valahára
2007 augusztus 21. | Szerző: Cupor
Fárasztott a minden nap CTG-re történő rohangászás, a +30 kiló, ami szépen lassan felkúszott rám a terhesség alatt. Egy bálnának éreztem magam.
Szülni csak nappal és nem kedden lehet! Így maradt a vasárnap, amire azért szombaton egy kicsit rágyúrtunk. Manó a Gellért-hegy összes lépcsőjén végigráncigált. Húzott, vonszolt maga után én meg tiltakozva pihegtem, szuszogtam mögötte. Most utólag tudom, hogy ennek eredményeként éjféltájt fájásaim voltak. Tízpercesek. Feküdtem, próbáltam aludni. Mellettem a telefonom óraként üzemelt. Tíz percenkét erőset szorítottam Manó kezén, aki félig szunnyadva, félig ébren szuszogott mellettem. Ránéztem és tudtam, hogy az éjszakai szülést nem neki találták ki. Ennek korábban hangot is adott. Így csak tűrtem és vártam, hogy végre-valahára felkeljen a nap és sugarai megcsiklandozzák talpunkat. Mikor már nem bíram tovább, felkeltem és nekiálltam kivasalni a regiment ruhácskát. Nem értem a végére… Álló helyzetben a fájások erősödtek és különben is CTG-re kellett mennem. Manó összepakolt én meg toltam a pocakomat utána. Vegyes érzelmekkel indultam útnak. Izgatottság, kíváncsiság és egy kevéske félelem szaga keveredett a levegőben.
A kórházban a szívhang megfigyelése mellett meg is vizsgáltak, bárhogy is tiltakoztam ellene. Nem mindegy, ki az orvos és a szülésznő. Mivel csak ellenőrzésre mentem – a “választottjaim” jól megérdemelt szabadságukat töltvén – más kezei közé kerültem. Mindketten ellenszenvesek voltak. Mikor rákérdeztem, hogy muszáj-e egyáltalán azt a hatalmas cuccot a lábam közé dugnia, felháborodottan szinte hisztis picsának lettem titulálva. Akkor már ott ültem fél órája, a saját holmim nélkül. Csöppet sem éreztem magam kiszolgáltatva. Hm… Az adataimat újra rögzítették, ketten is. A lakcímemet így is sikerült elszúrniuk. Végül is húsvét volt, nem is értem, mit akartam, meg egyáltalán.
Elhangzott a varázsige, két ujjnyi. Hívatták az én mesterembereimet. Végre.
Otthon – “egyéb finomságok” II.
2007 augusztus 31. | Szerző: Cupor
A szelek távozását segítendő kicsi fiam Mecsek bébi teát kapott. Kedvelte. Túlságosan is. 3 hetesen 120 ml-t nyakalt be, aminek köszönhetően másnap majdnem összeestem. A végtermék méregzöld formában távozott. Ijesztő látvány volt, főleg mivel senki nem készített fel erre az eshetőségre. A válasz azóta is felemás. Vagy azért, mert túl sokat, vagy pedig túl keveset. A kérdéseimre mind a mai napig ilyen formában felelnek. Már nem is igazán kérdezek.
A színek, szagok nemcsak engem rémítettek. Mások éppen úgy a csapdájukba estek. Tudatlanok vagyunk. A felvilágosításunk a védőnők dolga. Ez azonban nem mindig sikeres. Az enyém például 3 hónapja eltűnt. Apró ütögetések a hátra, vagy “zötyögjünk”. A zötyögést mind a mai napig nem sikerült megtanulnom. Hiába, nincs ritmusérzékem. Így vagy a párom késztette távozásra a “büfit”, vagy én nyúztam és cipeltem halálra Manócskát, amit ugyan élvezett, de kevésbé volt hasznos. A büfi viszont elengedhetetlen. Hiányában az étkezés megtorpan, a fogyasztás abbamarad. Manócska félreérthetetlen jeleket adott. Most, hogy már forog kevésbé vesszük ki a részünket a rázogatásból, hason nézelődve megoldja saját maga.
A legrosszabb mégis a tehetetlenség érzése.
Oldal ajánlása emailben
X